Hazai érzések
Néhány éve már külföldön élek, hol itt-hol ott, de a Magyarországra látogatás mindig vegyes érzésekkel tölt el. Nyilván mindenki tudja, mik a szép és jó dolgok, amik miatt mi, a világ más tájain élő magyarok szeretünk hazautazni, ma azonban ennek az árnyoldalairól osztanám meg a gondolataimat.
Teljesen mindegy, hogy milyen gyakran vagy mennyi idő után jövök, mindig egy érzés fog el már napokkal az utazás előtt. Először csak egy kis stressz, aggódás, szorongás tölt el. Amolyan kellemetlen érzés a gyomorban, tudjátok. Aztán ahogy leszáll a gép és találkozom az emberekkel, családtagokkal az öröm mellé valami más is társul. Bűntudat. Lelkiismeret furdalás. Nemrég jöttem rá magam is, eddig sosem mertem ezt bevallani. De mégis miért? Hát nem követtem el semmit!
Bűntudatom támad, amiért látom, hogy hogyan élnek a családtagjaim, barátaim. Teljesen értelmetlenül hangzik, pedig ez az igazság. Nem, nincsenek mindennapi megélhetési gondjaik, van tető a fejük felett, munkájuk, autójuk, sőt még csak óriási hitelük sincs és adósságuk. De annyira feszült, stresszes itt a légkör.
Szülők munkába sietnek reggel, hajnalban kell kelni. Rohanósan telnek a napok. A tömegközlekedés lassú, nem működik, az emberek arcán a világ összes fájdalma, nincs udvarias kiszolgálás, kedves mosoly vagy segítőkészség. A főnök is ideges és ahogyan kell, odaszól nekik nem túl kedvesen, ahogy azt kell csak hogy éreztesse ki a főnök. Vagy éppen az alkalmazottjuk döntött úgy, hogy nem jön be aznap dolgozni, kit érdekel a felelősség?
Közben a fiatalok iskolába mennek...gimnázium 10. osztályában normális a 0. és a 9. óra. Vagyis tíz óra egy nap! Több, mint amit egy felnőtt dolgozik, jó esetben. A nagyszülők orvoshoz mennek, ahová mint hallom, hónapokkal ezelőtt kértek időpontot, azóta betegen, fájdalmak közepette telnek mindennapjaik. Segítségképpen elmegyek nekik bevásárolni, az időmből úgyis kitelik. Meglepődve látom, hogy milyen elképesztően drága lett itthon minden! Mondjuk ha az angliai fizetésemből kellene megélnem itt, nem lenne gond, csak hogy ők ennek a töredékét keresik. Szörnyek érzem magam, ahogy ezt látom. Este mindenki hazaér végre, együtt tudna lenni a család, de mindenkinek van még otthon valami munkával vagy iskolával kapcsolatos dolga. Egyébként is fáradtak az egész napos hajtás után, nem nagyon van szünet a munkában. Mindenki ideges körülöttem, türelmetlen és ingerült. Az én családtagjaim is, így rosszul érzem magam én is!
...és ekkor elfog a bűntudat. Hogy itt hagytam őket és nélkülem kénytelenek így megküzdeni a mindenapokkal és így élni. Persze ha itt lennék sem változtatna a dolgon, hogy sajnos ez a hely élhetetlen lett és ezért szomorúak itt az emberek. Hogy nincsenek nyugodt reggelek, napok. A munkahelyekre többnyire nem szívesen mennek be az emberek. Az egész napot munkával töltik, hétfőtől péntekig, reggeltől estig. Hogy a sok erőfeszítés után még a munka gyümölcsét sem tudják élvezni, mert a pénz bizony csak épp arra elég, amire nagyon kell. (és akkor még szerencsésnek mondhatják magukat, mert sokaknak arra sem jut!) Nyaralni is maximum évente egyszer jutnak el, akkor is csak a Balatonig. (Nem mintha ne lenne csodás hely, de azért mégis néha jó volna valami több...) De ami a legjobban hiányzik úgy érzem, az a kedvesség és a nyugalom. Nincs kedves kiszolgálás a boltokban, udvariasság, segítőkészség az emberekben, mindenki egymáson vezeti le a saját élete feszültségét és elégedetlenségét. Nincs modern oktatás, megdöbbenve látom, hogy még mindig oldalakat kell bemagolni a költők-írók életéből ahelyett, hogy valami való életben szükséges tudást kapnának a fiatalok. Hogy a nagyszüleim nem kapnak rendes orvosi ellátást, és megszakad a szívem hiszen tudom, hogy végig dolgozták az életüket és most ilyen rosszul élnek idős korukra. Annyira szeretnék segíteni nekik!
Bűntudatom van, hogy nekem ennél jobb sorom van. Persze külföldön sincs kolbászból a kerítés és ott is vannak negatív dolgok, a félreértések elkerülése végett. Sehol sem tökéletes nyilván. De mégis, nekem jut néha nyugodt, kávézgatós-olvasgatós reggel, mert elég, ha később érek be dolgozni. Hogy rengetek kedves, életvidám kollégám van a világ minden országából, akik szeretik a munkájukat és szívesen mennek be dolgozni, ahogy egyébként én is. Jól telik a munkanapom, egy-egy kivételtől eltekintve persze. Hogyha elmegyek bevásárolni a fizetésem sokkal kisebb százalékát kell otthagynom a boltban, mint a családomnak. Hogy el tudok utazni évente többször is kipihenni magam és ha beteg vagyok, akkor egy héten belül orvoshoz kerülök, aki 21. századi körülmények között ellát. Nem telnek ilyen feszültségben a mindennapjaim, annak ellenére, hogy nekem is stresszes munkám van.
Nagyon jó lenne segíteni nekik, de sajnos nem tudom hogyan. Nem tudom az egész hangulatot, az emberek hozzáállását és életét megváltoztatni. Elhívom őket külföldre, had lássanak ők is valamit a világból. Segítek nekik utazást szervezni, ha szeretnék, felajánlom a segítségem. Hozok nekik ajándékokat és próbálom bíztatni őket. Vidámságot mutatni nekik és optimista szemléletet, hogy ne legyenek szomorúak. Megnyugtatni őket egy nehéz nap után, hogy majd lesz jobb. De őszintén szólva elég nehéz, mert én sem mindig hiszek benne, hogy lehet ezeken változtatni.
Miután kiélveztem a finom itthoni ízeket és meglátogattam a barátaimat is, őszinte örömmel a szívemben megyek a reptérre és indulok vissza az otthonomba, hogy kiszabadulhatok ebből a közegből. Nem kis lelkiismeret furdalással megfűszerezve persze...
Ti is éreztetek már így? Vagy velem van a baj? Ti hogyan élitek meg, amikor hazalátogattok?
Teljesen mindegy, hogy milyen gyakran vagy mennyi idő után jövök, mindig egy érzés fog el már napokkal az utazás előtt. Először csak egy kis stressz, aggódás, szorongás tölt el. Amolyan kellemetlen érzés a gyomorban, tudjátok. Aztán ahogy leszáll a gép és találkozom az emberekkel, családtagokkal az öröm mellé valami más is társul. Bűntudat. Lelkiismeret furdalás. Nemrég jöttem rá magam is, eddig sosem mertem ezt bevallani. De mégis miért? Hát nem követtem el semmit!
Bűntudatom támad, amiért látom, hogy hogyan élnek a családtagjaim, barátaim. Teljesen értelmetlenül hangzik, pedig ez az igazság. Nem, nincsenek mindennapi megélhetési gondjaik, van tető a fejük felett, munkájuk, autójuk, sőt még csak óriási hitelük sincs és adósságuk. De annyira feszült, stresszes itt a légkör.
Szülők munkába sietnek reggel, hajnalban kell kelni. Rohanósan telnek a napok. A tömegközlekedés lassú, nem működik, az emberek arcán a világ összes fájdalma, nincs udvarias kiszolgálás, kedves mosoly vagy segítőkészség. A főnök is ideges és ahogyan kell, odaszól nekik nem túl kedvesen, ahogy azt kell csak hogy éreztesse ki a főnök. Vagy éppen az alkalmazottjuk döntött úgy, hogy nem jön be aznap dolgozni, kit érdekel a felelősség?
Közben a fiatalok iskolába mennek...gimnázium 10. osztályában normális a 0. és a 9. óra. Vagyis tíz óra egy nap! Több, mint amit egy felnőtt dolgozik, jó esetben. A nagyszülők orvoshoz mennek, ahová mint hallom, hónapokkal ezelőtt kértek időpontot, azóta betegen, fájdalmak közepette telnek mindennapjaik. Segítségképpen elmegyek nekik bevásárolni, az időmből úgyis kitelik. Meglepődve látom, hogy milyen elképesztően drága lett itthon minden! Mondjuk ha az angliai fizetésemből kellene megélnem itt, nem lenne gond, csak hogy ők ennek a töredékét keresik. Szörnyek érzem magam, ahogy ezt látom. Este mindenki hazaér végre, együtt tudna lenni a család, de mindenkinek van még otthon valami munkával vagy iskolával kapcsolatos dolga. Egyébként is fáradtak az egész napos hajtás után, nem nagyon van szünet a munkában. Mindenki ideges körülöttem, türelmetlen és ingerült. Az én családtagjaim is, így rosszul érzem magam én is!
...és ekkor elfog a bűntudat. Hogy itt hagytam őket és nélkülem kénytelenek így megküzdeni a mindenapokkal és így élni. Persze ha itt lennék sem változtatna a dolgon, hogy sajnos ez a hely élhetetlen lett és ezért szomorúak itt az emberek. Hogy nincsenek nyugodt reggelek, napok. A munkahelyekre többnyire nem szívesen mennek be az emberek. Az egész napot munkával töltik, hétfőtől péntekig, reggeltől estig. Hogy a sok erőfeszítés után még a munka gyümölcsét sem tudják élvezni, mert a pénz bizony csak épp arra elég, amire nagyon kell. (és akkor még szerencsésnek mondhatják magukat, mert sokaknak arra sem jut!) Nyaralni is maximum évente egyszer jutnak el, akkor is csak a Balatonig. (Nem mintha ne lenne csodás hely, de azért mégis néha jó volna valami több...) De ami a legjobban hiányzik úgy érzem, az a kedvesség és a nyugalom. Nincs kedves kiszolgálás a boltokban, udvariasság, segítőkészség az emberekben, mindenki egymáson vezeti le a saját élete feszültségét és elégedetlenségét. Nincs modern oktatás, megdöbbenve látom, hogy még mindig oldalakat kell bemagolni a költők-írók életéből ahelyett, hogy valami való életben szükséges tudást kapnának a fiatalok. Hogy a nagyszüleim nem kapnak rendes orvosi ellátást, és megszakad a szívem hiszen tudom, hogy végig dolgozták az életüket és most ilyen rosszul élnek idős korukra. Annyira szeretnék segíteni nekik!
Bűntudatom van, hogy nekem ennél jobb sorom van. Persze külföldön sincs kolbászból a kerítés és ott is vannak negatív dolgok, a félreértések elkerülése végett. Sehol sem tökéletes nyilván. De mégis, nekem jut néha nyugodt, kávézgatós-olvasgatós reggel, mert elég, ha később érek be dolgozni. Hogy rengetek kedves, életvidám kollégám van a világ minden országából, akik szeretik a munkájukat és szívesen mennek be dolgozni, ahogy egyébként én is. Jól telik a munkanapom, egy-egy kivételtől eltekintve persze. Hogyha elmegyek bevásárolni a fizetésem sokkal kisebb százalékát kell otthagynom a boltban, mint a családomnak. Hogy el tudok utazni évente többször is kipihenni magam és ha beteg vagyok, akkor egy héten belül orvoshoz kerülök, aki 21. századi körülmények között ellát. Nem telnek ilyen feszültségben a mindennapjaim, annak ellenére, hogy nekem is stresszes munkám van.
Nagyon jó lenne segíteni nekik, de sajnos nem tudom hogyan. Nem tudom az egész hangulatot, az emberek hozzáállását és életét megváltoztatni. Elhívom őket külföldre, had lássanak ők is valamit a világból. Segítek nekik utazást szervezni, ha szeretnék, felajánlom a segítségem. Hozok nekik ajándékokat és próbálom bíztatni őket. Vidámságot mutatni nekik és optimista szemléletet, hogy ne legyenek szomorúak. Megnyugtatni őket egy nehéz nap után, hogy majd lesz jobb. De őszintén szólva elég nehéz, mert én sem mindig hiszek benne, hogy lehet ezeken változtatni.
Miután kiélveztem a finom itthoni ízeket és meglátogattam a barátaimat is, őszinte örömmel a szívemben megyek a reptérre és indulok vissza az otthonomba, hogy kiszabadulhatok ebből a közegből. Nem kis lelkiismeret furdalással megfűszerezve persze...
Ti is éreztetek már így? Vagy velem van a baj? Ti hogyan élitek meg, amikor hazalátogattok?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése